Maros és az Olt legendája
 A tündérvilág noha eltűnt, sok szépet, sok tanulságost hagyott a népmondákban az utóbbkorra.
- A tündérek, mint levegői lények, nem lévén a föld egy részéhez kötve, most meredek sziklákon tüntették elő lakjaikat; majd egy áthathatatlan erdei sűrűbe rózsakalibát varázsoltak maguknak: néha folyókat zuhogtattak alá roppant magasságú egyenes szirtekről, s az ily vízesés tükre megett lakoztak; semmi alkalmatlan szomszédot nem szenvedhetvén, boldog kények szerint változtatták lakásukat. Tarkő egy nevezetes volt közöttök! Több kalandjai közül egy népmondát ragadott ki az átadás a feledékenység sötét örvényéből. Egy szerencsétlen szerelmének két gyümölcseivel, Maros és Olttal azon havasok roppant tetején lakott több évek óta, melyek aljában ma a lapályos Gyergyó díszlik. Hogy mennyi időig? megmondani a rege nem tudja, mert a tündérek idejében még a lőcsei időnaptár nem nyomtattatott. Csendességét nem háborította a fejsze élétől földreterült izmos fenyő sóhajtó lezuhanása: a fűrészmalmok, egyedüli életszerei most annyi jó, de szegény munkást székelyeknek, nem háborgatták iszonyú csikorgással a sudaros tönköket; szóval ő békében, magányosan, s ha lehet mondani, megelégedetten élt.
Fájt azonban anyai szívének az, hogy leányai együtt nem egyezhettek. Maros első szülötti igazánál fogva, mindenben első akart lenni noha öccsét Oltot, egyébbel meg nem előzheté, mint csupán ezzel. Olt sebes, eleven és tűzlelkű volt. Önerejében bízva, szüntelen egyedül mivel, s nénjének vagy soha sem, vagy igen ritkán engedett. Szerencsétlen két testvér! Miért nem értettetek egyet? Mert a meghasonlással megoszlik az erő. Kár, hogy az egybekötött nyaláb vessző meséje ismeretlen volt előttetek!!!
Komoly gondolatokban ült egykor Tarkő rézvára függő erkélyén, szemeit a lenyugvó nap haldokló búcsú pillanatjain legeltetvén, s egy mély sóhajtás emelkedett fel keble mélyébol. Vajon valami így elenyészett hajdani boldog álma okozta sóhajtását? vagy a jövendőbe látó szemei, egy nagy nemzet reggelét, delét, és estéjét előre látván, azért sóhajtott? azt megfejtetlen adta által a monda a késő kornak. Leányai is sóhajtottak, mert midőn az anya szenved, nem illik víg ábrázat a gyermekekhez. Most az érzékeny Maros megszólalt, s komoly anyjától az elreppent sóhajtás okát tudakozta.
A jó szívű anya egy fél mosollyal nézett a kérdezőre, s így felelt: "Két oka vagyon annak, hogy néha ábrázatomon egy-egy bánat terül el, mint őszi köd alattunk a lapályon: egyik az, hogy látom versengésteket, s látom az ebből következő borongó jövendőtöket, a másik az, hogy atyátoktól elhagyatva, magányosan kénytelenítettem végtelen időmet számlálni."
A virgonc Olt, anyja nyakára homorodva most esdeni kezde, hogy homályos eredetük titkáról az eddig hallgató anya, az unt fátyolt már valaha vonná fel, hozzá adta kérését a hallgatóbb Maros is, s ekkor volt, hogy a két testvér legelsőben az egy célra dolgozásban megegyezett.
Az ellágyult Tarkő sóhajtását ismételé s mélyebben, mint az elsőt, mert a fájdalomnak is nevekedő lépcsői vannak. - Gyermekeim! így szóla, magam is érzem, hogy jelen vagyon titkaimba leendő beavattatástoknak ideje. Ti éltetek, mint a rózsabimbók, melyek nem tudják azt, hogy minő harmatnak köszönhetik a virulást, mino gyökérnek az életet.
- Tudjátok meg tehát azt, hogy felettünk tündérek felett vagyon még egy fővaló, jobb, hogysem azt ezer dicsérő nyelvek is kimagyarázhatnák. - Ezen fővaló túl a kezdődő idők szédítő messzén, látván azt, hogy a tűz, víz, föld és lég tündérei, együtt örökös viszájban élnek, határt szaba mindnyájunknak s rendet parancsola. - Ezen rendnél fogva, atyátok messze, igen messze esett tőlem. - Birodalma egy nagy víztömeg, melyet majd fekete tengernek fog a késő világ nevezni, vele töltött boldog társalkodásomnak ti levétek következési, s a napfényt, egy órában, de nem egy pillantatban látátok meg. - Elválásunk után sokszor esedeztem a fővalónak azon kegyelméért, hogy atyátokat bár egyszer láthatnám, de fontos okból megtagadta kérésem, mert nekem osztályrészem a száraz, apátoké pedig a víz, és személyes vágyakért az örök rend nem bomolhat fel. - Oly jó volt azonban, hogy megvigasztalt azzal, hogy ha ti felnövendetek, megengedi atyátok meglátogatását.
Itt a szó elnéműl ajkain a jótündérnek, mint a pásztorsípnak viszhangja a komoly völgyek öblei között.
A heves Olt már kész volt repülni atyja ölelésére, de a tapasztalt anya megakadályoztatá.
- Azt sem tudjátok - szóla tovább, hogy merre keressétek őt, nézzetek arra, hol a nap felkél, ama kékellő hegyek láncsora mögött, azokon túl lakik apátok. - Külön erővel oda nem juthattok, de ha ketten egyesültök, minden akadályt meggyőzhettek. Folyóvá kell válnotok, a víz ereje sziklákat hasogat, gátakat ront, s néha a szemekből indulva, szíveket is győz. Egyesüljetek tehát, keressétek fel apátokat, áldásom legyen rajtatok! Oh, tudjátok meg azt, hogy ha balra mentek, kevesebb erővel juttok célotokhoz: áldott télmezőkön haladtok, virágok csókolgatják habjaitokat, csacsogó fülmilék köszöntenek éjenként, kevés hegyeken kell áttörnötök, semmi, vagy igen kevés sziklák állnak előttetek, büszkén ugyan, mert aranyat rejtegetnek keblökben, de ugyanazért porlóbbak is, mint a gránit. - Ellenben, ha egyenesen mentek hozzá, - szirteken kell átrontani: roppant fenyveseket, rengeteg tölgyeseket eliszapolni, kopár hegyeket elsodorni, s e mellett utazástokat is éjszakánként, legfölebb a bércek üregeiben rejtezkedő baglyok huhogása, vagy a prücskök idétlen énekei mulattatják.
Egymásra néztek a testvérek, s tudod-e mit? - így szólítá meg Maros Oltot, jer kössük egybe erőnket , válasszuk a csendesebb utat, s csak egy sétálás lesz pályánk.
De ha egyesítjük erőnket - felele erre a nagyravágyó Olt, minő név alatt utazunk? Mert ha az én nevem alatt, - úgy itt vagyon kezem.
Azt nem tehetem - válaszola Maros, - mert elsőszülötti igazom volna megsértve, hanem jer velem, utazzunk nevem alatt.
Azt én sem teszem. - mondta Olt. - te restebb vagy, és minden szirt ellen engemet bocsátanál, hogy lomhán követhesd az utat, melyet én törnék a sziklák között, s a dicsőség mégis tiéd lenne.
- Gyermekek! Gyermekek! közbeszólott a jó anya, a névnél felségesebbnek kell lenni a célnak!
- Jó, jó édesanyám! felelte az indulatos Olt, én nénémet jól ismerem. - Én elég erősnek érzem magamat célom kivivésére, s azért vele osztozni, vagy jobban mondva neki szolgálója lenni nem akarok. Menjen ő ott, és úgy, ahogy neki tetszik, én is tudni fogom a teendőt.
Fejét csóválta a messzelátó Tarkő, s egy új sóhajtás előzvén meg szavait, így szólott:
- Gyermekeim! Szívemet szaggatja versengésetek, ám cselekedjetek fejetek szerint. Én egyébbel nem segíthetek rajtatok, mint csupán azzal, hogyha folyástokban megakadtok, anyai könnyeimből segítséget küldök számotokra. Ha együtt nem akartok utazni, úgy válasszatok magatoknak külön pályát.
Az érzékeny Maros, megcsókolván anyja kezét, bizodalommal mosolygó kék szemeit anyára vetette, s lassú hangon szóla:
- Anyám édes! Én tanácsodon járok, és e szerint a kerülőbb, de könnyebb utat választom. Jer velem te is jó öcsém! - ha . . .
- Egy toppot sem - szavába vágott a büszke, és önerejét szerfelett érző Olt.
- Kerülj te ahol tetszik, lelked úgy is félt örökké az akadályoktól, s ezért a honcsoktúrást Atlasnak szoktad nézni. Én egyedül és egyenesen megyek. Lelkem tettre vágy. Szirteket szaggatok, és atyai csókját nem ismert nemzőknek előtted elragadom.
Sikeretlen igyekezet a gondos anya megegyeztetni szülötteit, s végre mély gondolatok közt eloszlottak, hogy az útra készületeket tehessenek. Alig pitymallott, már a két testvér anyjok előtt állott. - Maros sás és szőlőkoszorúkkal fedte fejét, Olt homlokát búzakalász és cserkoszorú övedzette. Öltözete könnyű pongyola volt. Anyjuk még egyszer kívánta megegyeztetni őket. Mindazt, amit a jövendő előtte tiszta, de halandó előtt ködös tükrében láthatott, előadta, a süketeknek, de gyümölcstelen végre egy érzéssel, amilyent Kassandra érezhetett akkor, midon szülőinek, testvéreinek, és virágzó Ilion millió boldog lakosainak a szomorú jövendőt felfedezvén, ábrándozó hazugnak kiáltatott ki, varázspálcáját elővette, s Marost vele megilletvén így szólott:
- Légy egy csergedező patak, s növekedj folyóvá.
A varázsige betölt: egy tiszta kristályszínű csermely indula nyugat felé, nevekedvén a jó anyának egy belé gördült könnycseppével.
Nyughatatlan várakozással állott elő Olt is, s esedezett, hogy anyja a varázspálca hatalmát vele is éreztetné, mert különben nénje elébe kerülend. Kívánsága teljesedett, és egy sebes forrás felbuggyant a sziklából keletnek eredendő.
Szerencsétlen két testvér! Miért nem értetek egyet? Mert a meghasonlással megoszlik az erő, kár, hogy az összekötött nyaláb vessző meséje ismeretlen volt előttetek!
A sebes Olt gyorsan indult célja felé. A köveken átszökdécselt, meggyőzte a hegyeket és ketté szaggatta a szirteket. - Útitársai előbb piros tarka pisztrángok voltak, de amint eredete helyérol távozott, úgy szaporították aggodalmai is, mert majd menyhalak akadtak hozzá, s később ragadozó csukák fogyasztották az elsőket. Megjelent a harcsa is iszonyú szájával, s mint a római nagy status az apróbbakat, tizenként kezdette nyeldesni a kisebb társakat.
Eljutott végre azon helyre, hol ma Trajánus oszlopának düledékei állnak, s amelyet a maradék Verestoronynak nevez. Itt minden erejét összeszedte, hogy a szirteket, bérceket és sziklákat kettéhasíthassa. - El is érte célját, de oly bágyadtan vergődhetett ki a túlsó lapályokra, hogy mint egy lézengő beteg, ott már csak lassú és bizonytalan lépéseket tehetett.
Itt jutottak eszébe messzelátó anyjának oktatásai és jövendölései, de fájdalom! későre. -
Már ott állott, hogy egy büszhödt tóvá váljék, a midőn nem messze azon síkságtól, melyen késobbre Nikopolis emelte fel fejét, egy lassú zuhogást hallott. Bágyadt folyását arra igazítván, egy izmos folyó tűnt fel előtte, és mély érzés foglalá el lelkét, midőn nénjének habjait is, azzal összeelegyedve lenni látá. -
Jer hozzám - így szólítá meg a most zavaros, elbágyadt Oltot.
- Látom, erőd elfogyott a küzdésben, mint nekem a hosszú útban, ha együtt nem tudtunk pályázni, enyésszünk legalább együtt el. Nézd, ezen nagy folyó, amely tízszerte messzebb helyről jön, mint mi, könyörült rajtam, s a már alig lábadozót magához fogadott, együtt még két gyámommal, aki annakelőtte rajtam, mint bódorgó árván könyörült volt. Ő is atyánkhoz igyekszik, s féltestvérnek vallja magát hozzánk. Iszonyú vizái és s tokjai megemésztették ugyan társaimat, és jó anyánk országából hozott aranyhomokjaim fenekére szállottak, de most csendesen viszen magával, s már atyánk birodalma nincs messze. A szegény Olt hirtelen megfontolta sorsát, s mit volt tennie? belezuhogott a nagyobba.
Csakhamar elérték atyjokat, az kiterjesztett karokkal fogadta magához a szegény árvákat, s annak birodalmába elmerültek, mint egy sóhajtás a végtelenségbe, vagy mint a Saturnus gyermekei az édes atyai karok közt.
Szerencsétlen két testvér! miért nem értettek egyet! mert a meghasonlással oszlik az őro, kár, hogy az összekötött nyaláb vessző meséje ismeretlen volt előttetek.
Orbán Balázs nyomán |
AJÁNLOM AZ OLDALT
